Fura leírni, de eltelt három hónap, hogy az utolsó bejegyzést megírtam...

De új év, új fogadalmak... Na jó, nem mindig jönnek be ezek a fogadalmak, de amit szeret az ember csinálni, abban könnyen ígér. Itt vagyok újra Polányi banzáj!!! :)

Az elmúlt időben is főztem, nem keveset. Viszont kicsit a mozgás előtérbe került. Ezzel egy időben a szénhidrát kicsit mellőzve lett. Száműztem a korábban sem nagyon fogyasztott fehér kenyeret, cukrot és a felesleges rágcsákat... (egy csoki kocka egy napra engedélyezett volt, ezt Kolléganőm szigorúan be is tartatta (tartja) velem, ha kinyílik az íróasztalom fiókja a munkahelyen, felemeli az ujját és csak rám sandít, amiből tudom, hogy ma már nem szabad többet! )

A főzéskor eddig is oda figyeltem, hogy egészséges és változatos legyen az étel, de most kicsit előtérbe kerültek a zöldségek. Újra felfedeztem a kelbimbót, a karfiolt, több zöldséget ettem a reggelihez, a kenyeret elhagytam, sajttal helyettesítettem. Egész jól ment minden...

A nagy elhatározás Karácsonykor is tartott, viszont azért engedtem annyit a csábításnak, hogy mindent megkóstoltam, viszont nem estem abba a hibába mint az elmúlt évek mindegyikében, hogy teleeszem magam már az első nap, s szilveszterig csak eszem és eszem...

Igaz folyamatos bűntudatom volt minden egyes elfogyasztott kókuszosforgatott, linzerfenyőfa, ökörszem, zserbó és egyéb sütik elfogyasztásakor, a súlyomat tartottam! Minden reggel becsukott szemmel álltam rá a mérlegre, de mikor a szokásos helyen állt meg a mutató, megkönnyebbültem.

Ehhez viszont kellett a rendszeres mozgás is!!!!

Szóval, így január derekán újra itt vagyok, hogy megosszak pár olyan élményemet a konyhában, amit örömet okoz nekem és a receptek elkészítése után remélem még sokaknak!

Minestrone levest kívántam a héten, s miután már Tomi barátommal főztünk együtt, úgy gondoltam nem lesz ördöngősség...

A minestrone egy tartalmas olasz levesféle. Neve a minestra = leves szóból származik. A minestrone maga „a nagy leves”, vagyis zöldségekkel alaposan telített – akár – egytálétel.

Nincsen egy adott receptje, mert minden területnek, minden évszaknak, és minden családnak megvan a sajátja. A római változatokban van tészta, másutt esetleg nincs. Az egyikben több a hüvelyes, a káposzta, vagy a zöldfűszer. Másutt pestót is adnak a leveshez. Van, ahol sok paradicsommal készítik, van, ahol egyáltalán nem tesznek bele. (Wikipédia)

Hozzávalók az én egyedi - Tomitól ellesett - receptemhez:

egy kisebb fej kelkáposzta

3 db közepes sárgarépa

1 közepes karalábé

1 fél zellergumó

2-3 szem burgonya

1 csomó újhagyma

3 gerezd fokhagyma

2 közepes cukkini

8-10 db kisebb kelbimbó

paradicsompüré

só

bors

petrezselyem zöld

bazsalikom

babérlevél

száraz kenyér

parmezán

Elkészítése

A répát karikákra, a burgonyát, karalábét, zellert és a cukkinit kisebb hasábokra vágtam.

Az újhagymát felkarikáztam, kicsi zsíron megpirítottam az apróra vágott fokhagymával együtt, majd hozzáadtam a fenti zöldségaprítás eredményét.

Pici vizet azért tettem alá, mert könnyen leéghetett volna, s addig pirítottam a dolgokat, míg az illatuk el nem kezdett terjengeni a lábas körül. Ekkor felöntöttem annyi vízzel, hogy pont ellepje. Lefedtem, s nekiálltam a többi zöldnek: a kelkáposztát csíkokra vágtam, a kelbimbókat miután kicsit megszabadítottam a piszkos rétegeiktől félbevágtam. Az egyik kedvenc zöldségem a kelbimbó! Olyan szép! Imádom a szép zöld színét és azt, hogy ha elvágom, olyan mint egy liliputi világ káposztája... :) És persze az íze is eszméletlen, édes, kicsit zöldborsó héj ízű. Amikor eszem, mindig eszembe jut, mikor gyerekkorunkban nem chipset ettünk kora nyáron a szomszéd gyerekekkel kinn az utcán, hanem zsenge borsót. S miután megettük a borsót, a héját meg elrágcsáltuk... hm... szerintem ennél nincs is jobb emlék... Aki hasonlót átélt gyerek korában, most csukja be a szemét, és élje át újra azt az édes ízt... Igaz nem voltunk annyira egészségtudatosak azért, mert eme zöld élmény után simán elővettük zsebünkből a vaníliás cukrot, s a mutatóujjunkat megnyalva tövig belenyomtuk azt, s kiemelve, diadalittasan lenyaltuk, s átadtuk magunkat a cukor agyrobbantó érzésének... Hát igen, ez volt a mi gyerekkorunk! :)

Szóval mikor már a sárgarépa (mindig ez a szűk keresztmetszet) már csak kicsit volt kemény, sóztam, borsoztam, fűszereztem és három teáskanál sűrített paradicsomot kevertem a zöldségekhez. Ezután következhettek a nagy és a pici káposzták.

Lefedve főztem addig, amíg a kelbimbó meg nem puhult. Ekkor még utóízesíteni lehet sóval, borssal egyéni ízlés szerint.

Szerintem elrontani sem lehet, annyira egyszerű. Nincs habarás, rántás, csak keverés, de az sem sok! :)

Igazából hamar el is készül, nincs benne hús, aminek sok főzés kellene. Tésztát lehetne bele rakni még, egyes receptek írják, de én Tominál anélkül ettem, és abszolute nem hiányzott belőle.

A tálalás viszont nagyon fontos!

Ezt Tomitól tanultam - lestem el, igazából:

Fogunk egy darab száraz fehér kenyeret - ami ugye nálam most nem volt, így venni kellett egy kis darabot, amit megpirítottam. Rusztikus darabokra törtem a tányérban, rámertem egy nagy kanál forró levest, s ezután nyakon szórtam az egészet parmezánnal, mert mindent, ami nem édes, azt az olaszok megszórják parmezánnal... Tegyetek így, én mondom isteni!!! :) Az illat, a színek és az ízek, mesés kombináció! Nem gondoltam volna korábban, hogy ennyire imádom azt az ételt, amiben nincs egy darab hús sem, de hát minden változik....

Jó étvágyat hozzá! :)